SZÍNEK - ÍRÁSOK

Színtan az évkör és az alkotás gyakorlatában

16797609_10209751436835938_512748010446277904_o.jpg

A TÜRKIZ SZÍN; AZ ÖRÖMMEL HORDOTT TEHER

A türkiz szín; az örömmel hordott teher
Ahogy az évszakok, az évkör, úgy a zoodiákus-jegyek is bejárják az évkörüket.
Az ősz végén, a 12-ből a 8. jegyben, a skorpió jegyében történik meg a nagy fordulat; a halál. A természet is meghal ekkor. Még a külsődlegessé váló kultúránkban is megjelenik ekkor a halottak napja. De a halál minden képszerű formájáról szó van.
Az archaikus népi mesék egész történetéhez képest is körülbelül ebben az idő-arányban történik meg a küzdelem a halált jelentő sárkánnyal, vagy a másik-világba való átlépés.
A színkör analógiája ehhez a ponthoz a jégkék, a türkiznek szinte fekete mélységű árnyalata, mely a feketébe olyan természetességgel képes átmenni, mint egyetlen más szin sem, szinte mágikusan gravitál, mintha valami méreggel telten, súlyosan, némán ájulna a feketébe. Ez a színkör leghidegebb pontja, a telített színek körére vetítve ez a kékeszöld. Mondhatnánk, a kék-kéknél is hidegebbé válik a zöld “mérgességé”-nek árnyalata által. A festékek tekintetében ez a cián színe, ezek az árnyalatok általában mind phtalo-cianin felhasználásával készülnek.
A sorssal való analógiában adódik, ez az a pont, ami a legsötétebb, mely végképp elvágja az addig megtartó élet lüktetését, a legjobban megpróbál, a legmélyebbre visz. Ha ezen átjutunk, és életünknek ez a mélységes tartalma is át tud világítódni fénnyel, vagyis ez a nehézség értelmet kap, fel tud emelődni a fényességbe, akkor történik meg az, ami a  türkizzel már megtörtént. Vagyis, hogy ez a legsötétebb, leghidegebb és legmetszőbb szín-mélység, -a fényt magába fogadva- talán a legékesszólóbb színné, a ragyogó és kemény fényű türkizzé válik, mely varázsát mintha egy más-világról kapná kölcsön.
Másképp szólva a türkiz már ismeri a mélységes terhet, és azt örömmel hordozza.

Kép 015.jpg

A KÉP SÍKJA - A DRÁMAI TÉR

A kép kíméletlen, mert megmutat. Felmutat.
A kép síkja nyugalom, olyan nyugalom, mely alkalmas rá, hogy felületén kavargó erőkről hírt adjon. A képtől eltávolodni kell, hogy a KÉPet lásd. Hogy összeálljon. A képbe bevonódni kell, hogy átéld. A kép síkja erők egyensúlyában van.
A képnek nincs “igaza”, a kép lehetőséget ad, hogy átéld rajta világok találkozását, úgy, hogy bevon az erejével, de kívül is kell maradnod, hogy értsd. A kép nem tűri, hogy idő előtt igazad legyen, mielőtt meg nem jártad a világát. De azt sem, hogy érzésekkel pusztán csak feloldódj benne.
Lehet, hogy egy vonalat még belerajzolnál, mert látod és tudod, hogy ott a határ, látod, hogy úgy lesz igaz. Ha csak az igazadat érezted, mikor belerajzoltad, akkor az a vonal csupa merevséggé, akadállyá változik a kép életében. Akkor az a vonal még nem állta ki a homály, a sejtelem próbáit. A drámai térét, ahol a színek, a bonyodalmak lezajlanak.
Pedig úgy érezted, igazad volt, mikor odarajzoltad.
Feladod, mert ez csupa ellentmondás.
A művészet nem luxus nehéz időkben, nem hóbort, nem deviancia és nem pőre esztétika, hanem ez a drámai tér, ahol feladod.
A művészet művelése az ellentmondások szép élete, a kegyelem anatómiája, szíves cselekvés, ami megmutatja, látván láttatja; amit feladtál, az kezd el élni.
Pedig a szellem beszéde végig szépen, tagoltan hallható.
A szellem beszéde, hogy mégsincs ellentmondás.

5500_1114626019138_1031574430_30292529_4972858_n (1).jpg

A SÁRGA ÉS A NAPFORDULÓ

A sárga "alkímiája" és a Napforduló
A napfordulóval a színekkel is jellemezhető évkör elérte egy bizonyos értelemben a tetőpontját. A külső fényt most fogadja be legnagyobb mértékben a sötét anyag és homály birodalma, a megtestesülés világa. A sárga szín a tetőpontjára jutott. A természetben ekkor mindenhol a szertelen növekedés, a vegetatív burjánzás, a vegyi, kémiai folyamatok kiteljesedése jellemző -mely a másik oldala a karácsony környékén a szellemiben végbemenő kulminációnak. R. Hauschka alapján mondhatjuk,
hogy a kén-folyamatok időszaka ez. A kén a leginkább biológiai, vegyi folyamatokhoz tartozó elem, mely a megtestesülés fizikaiságában tombol, poláris ellentettje a télen hangsúlyos szellemi folyamatoknak.
A most lassan tovatűnő ikrek jegyében történik mindez, melynek találóan jellemző színe a sárga. Sárga, ami erőteljesen tartozik a kénhez is. A szellemi hagyományokban a sárkány kénköves barlangban lakik. A sárkány a tomboló -önmagában még szellemi cél nélküli- életerő, "vegetatív" lenni akarás, az erők még értelem híján való zabolátlan forgataga, rokon a kén-folyamattal. Pont ahogyan a természet vegykonyhájában, a növények fejlődésében is csúcsra jár ez az erő, eszünkbe juthat a fehérjékben jelenlevő kén-hatás. A kén-folyamat vágyja a szellemet, hogy az irányt, célt mutasson az önmagában tomboló fizikai-, léterőknek.
A népmesék motívumaival élve; kell valaki, aki kívülről jön és megzabolázza, irányba állítja a tomboló életerők sárkányát.
A nyári napfordulóval először tűnik fel ilyen erő, érkezik a szellemből a HATÁR. A szellem jellemzően HATÁR-ként adódik itt is (akárcsak a nevelésben, vagy az emberi jellem esetén) a mars vas-erejével, vas-akaratával, -mely határt tud adni-
mintegy megálljt parancsol a sárkánynak (vas fegyverrel győzi le a sárkányt) és állítja le a pusztán-burjánzást. Ekkor a szellemből az érés, a majdani szellembe-fordulás erői először érintik meg a természet -legláthatóbban a növényi világot- "fentről" Messze még az érés, pláne a betakarítás erői, de először
fordul ebbe az irányba a természet az új évkör-útján.
A sárga jellemzője, hogy az amúgy a szem számára láthatatlan fényt, annak ragyogását a fizikai világ, -a homály világa- úgymond "megzenésíti", és láthatóvá teszi.
Akarat van benne, minden irányban -önmagán túlterjedni akaró-, szertelen akarat, kíváncsiság (ami az ikrek jegy, és az ekkori természeti folyamatok jellemzője is)
A sárga alkalmas ennek a -fényből kölcsönzött- szellemi ragyogásnak a megjelenítésére, de ebbe a színbe bele(vele-)teremtett akarata, önmagán túlterjedni akaró dinamizmusa, amikor magát a materiális folyamatokkal eljegyezi, akkor a kén tomboló vegyi folyamatait is mutatja.
szöveg és képek: Kiss Viktor

 
hevesidombok.jpg

EGYENLŐSÉGJEL: A NEGATÍV IHLET

Rudolf Steiner A szabadság filozófiája c. könyvében világossá teszi, hogy tulajdonképpen két dologból tud az ember kiindulni, ami közvetlenül adva van. A gondolat és az észlelet, az érzékelés. Ennyi és nem több. A mai modern ember -legyen mégoly művelt akár a szellemtudomány területén- jellemzően a gondolatainak, a fejének hisz. Ezzel párhuzamosan mintha egyre inkább veszítené el az érzékelésre való képességét.

Hogy mennyire nem tudunk elszakadni a fej biztonságától az érzékelés felé, jól lemérhető ez a művészi gyakorlat területén. Próbáljunk csak meg leülni nyáron egy zöldellő fa elé és kikeverni a színét -ehhez nem is kell tudnunk különösebben jól rajzolni, elég, ha a formáját csak megidézzük a színeinkkel. Garantáltan hosszú-hosszú út vezet a valódi szín kikeveréséig a kezdetben gondolt zöldtől. Ha hiszünk érzékelésünk közvetlenségének, és hűek tudunk lenni észleleteinkhez, meglepődve vehetjük észre adott esetben, hogy a “gondolt” zöld valójában sokkal inkább szürkés-kékes, barnás, stb, és mondjuk zöld ehhez képest kevés van benne.

Gondolataink biztonságot keresnek, így hamar fogalmakká szilárdítjuk az észleleteinket, érzékelésünk finom közvetlenségét. A gondolat, hogy az előttem lévő fa zöld, nem kíván tőlem komolyabb érzékelő megismerést, halott fogalomként mindig kéznél van. A szív "állóképességére" van szükségünk, hogy benyomásaink ne keményedjenek hamar halott fogalmakká, hanem odaforduló nyitottsággal, és az érzékelés közelségével, melegségével tartsuk meg magunkban azt a benyomást, ami a világból érkezik hozzánk. Ebben az érzékelésben segít a művészet, mert azonnal, láthatóan leleplezi érzéketlenségünket.

Amikor a motívumot nézem, majd elfordítom tőle a fejem és azonnal alkotón a vászon felé fordulok, bármilyen kis idő is telik el a tevőleges újra-alkotásig, valójában egy pillanatra eltűnik a látott benyomás, és magamból alkotom újra. A fő kérdés, hogy az a magam, amiből újra alkotom, mennyire képes ekkor feladni a gondolkodásra jellemző biztonságkeresést, lemerevítést, általánosítást. Ugyanis ez a biztonságkeresés mindig egy általánosság felé fogja alakítani bennem az érzékelt valóságot, és a fejemben már eleve meglévőt fogja újra és újra előhozni, reprodukálni a látott, érzékelt egyedivel szemben, és ahelyett. Tulajdonképpen ekkor csak magamat ismétlem, a motívummal kapcsolatban általánosan bennem élő előképek fognak érvényesülni az alkotás során.

Tehát mikor a tekintetem elfordítom a megfigyelt motívumtól és az érzékelt csak a belső kép-alkotásomban él tovább, olyasmi történik, mint az emésztésnél, amikor az emésztés erői révén egy ponton eltűnik a fizikai anyag, és magam fizikai valómat építem fel újra az éteriig finomított erőkből. A mű aktív felépítésénél hasonló történik; a motívumtól való elforduláskor megsemmisült, de belső képként tovább hordozott közvetlen benyomás, érzéklet minőségén múlik minden további, azt kell tudni gazdagon megőrizni, alkotás során ezt akarattá, tetterővé változtatni.

Ez egy megmerítkezés, alámeríttetés, ami mélyen személyes folyamat.

Az a pillanat, amikor elvész a fizikai benyomás; sötétség-karakterű és mély bensőnket érinti. Étertestünk, formáló-testünk felveszi a megfigyelt formát, mintegy bejárja, utánamozogja azt, ezáltal marad meg és válik onnan a vásznon előhívhatóvá a következő pillanatban. A szín pedig még mélyebb lelki benyomásként egy fény-állapotba hívja be a lelket, a lélek azzá válik egy pillanatra, ami az adott szín genezise mögött rejlő dráma, misztérium titka.

Alig merünk személyesen érzékelni elmélyülésünk tárgyában, vagy ha merünk, azt sehova sem vezető, privát időtöltésnek véljük, amiből látszólag nem következik szellemi élmény, megismerés. Pedig ez így csapda; valójában ez a színtiszta szellemi élmény, ha személyes élményünkhöz tartozóan tudatosítjuk, hogy milyen szellemi megnyilvánulásában részesedünk.

Valójában lehetséges lenne az érzékletek világában egyre éberebbé válni és tájékozódó képességet szerezni a személyes élmény általi elmélyülésben. Ahogyan egy növény illata tisztán, áttétel nélkül, közvetlenül ad hírt szellemi mivoltáról, az a direktsége a szellemi élménynek számunkra szinte befogadhatatlan, így pusztán fizikai észleletnek véljük. Ahogyan annak véljük, úgy fordulunk vissza -a szellemi tapasztalásba nyíló- kapuból, mely lehetőséget az érzékelés nyitna számunkra. Visszafordulásunkkor egyből ott a fogalmi megszokás restsége, mely nem engedi, hogy magunkban gazdagon átéljük a benyomás szellemi közvetlenségét. Ez volna pedig a művészileg ihlető, és egyben a szellemi megismerés mélységeibe hívó erő. Engedhetnénk, hogy az élmény úgyszólván “szemmé” váljon, melyen keresztül tovább, mélyebbre láthatunk egy inspiráló, szellemi megismerési folyamatban. Ehhez a kulcs a személyesség. Merni saját érzékeléssel jelen lenni egy szellemi természetű megnyilvánulásban, ahogyan bizonyos meditációkban is személyes átéléssel veszünk részt egy szellemi tartalomban.

S hogy hogyan válik épp ez az illékony élmény az ihlet kapujává, vagyis a megismerés lehetőségévé?

Úgy, hogy egyszerre személyes érzékelés és egyszerre szellemi élmény. Vagyis az egyik az a másik is.

Amikor a két érzéklet megfeleltethető egymásnak; ez maga az ihlet.

Hiszen az egyik érzékelt tulajdonságai számunkra leképződnek a másikon is, örömérzet által kísérve érzékelem a két különböző lényegű motívumon azt, ami közösen, de mégsem ugyanúgy érzékelhető bennük.

Egy hatalmas szikla formáit egyszer csak elkezdem madár-szárnyakként látni, mert mind a kettő rokon formái, érzékletei egy új módon ihletnek meg, és e felismerés ihletettsége megismerő aktivitásra, alkotásra sarkall.

Ekkor világossá válik, hogy az érzéklet -ez esetben a forma- egy beszédmód, egy funkcionális bölcsesség.

Rájövök hogy az az, vagyis a szikla szárny. Természetesen nem fogalmilag, éppen ezért ez nem egyenlőségjel.

Az egyenlőségjel egy hasonló művelet, de mégis az ellenpólusa ennek, a fej művelete, mely segít eligazodni a világban, tájékoztat minket arról, amik gondolatilag megfeleltethetőek egymásnak. De egy dolog biztosan hiányzik ott, ahol egyenlőségjel van; a közvetlen érzékelés. Az egyenlőségjel nem vonatkozhat arra, ami pusztán érzékelhető. 3=3, de a 3-at sohasem fogom tudni érzékelni, csak gondolni, belátni a szellemi valóságát.

Nem a gondolat valósága, hogy a szikla szárny is, hanem az érzékletek, az ihlet valósága lehet. Egy lehetőség, ha alkotás születik belőle, amely mesél a formák bölcsességéről, összetartozásáról. Ami ennek mélyén rejlik, az az akaratot célozza, a még nem jelenlévőt, a megalkotandót, s mint ilyen, képes tetterőt ébreszteni, tehát "jövő-szerű". Az érvénye nem racionális, hanem képi. Szemben az eleve kész gondolati koncepciókkal.

A mai világban egyre keményednek a gondolati koncepciók követendő eszmékről, ideológiákról, értékekhez való ragaszkodásról, vagy épp a szabadságérzetünk megélésének formáiról. Merevednek a képek, melyek alapján még elképzelhetjük egyáltalán ezeket, vagy inkább ezek árnyképeit.

Ahogyan az ördög, (aki a részletekben rejtőzik) észrevétlenül egyenlőségjeleket tesz ezen koncepciók, ideológiák kis építőkövei közé, automatikus, halott asszociációkra rávéve minket, törvényszerűen annál kevesebb az ezekből az ideológiákból következhető szabad, autonóm, személyes belátásból, érzékelésből fakadó -ihletett- tett.

Rudolf Steiner azt mondta, amennyi valódi művészi erő hiányzik a világból, annyira fogja elönteni a hazugság a szociális életet.

A művészi erő ehhez akkor lesz, ha megtanulunk és merünk a gondolkodás mellé azzal összefüggésben érzékelni is.