SZÍNEK - ÍRÁSOK

​

Rudolf Steiner A szabadság filozófiája c. könyvében világossá teszi, hogy tulajdonképpen két dologból tud az ember kiindulni, ami közvetlenül adva van. A gondolat és az észlelet, az érzékelés. Ennyi és nem több. A mai modern ember -legyen mégoly művelt akár a szellemtudomány területén- jellemzően a gondolatainak, a fejének hisz. Ezzel párhuzamosan mintha egyre inkább veszítené el az érzékelésre való képességét.

Hogy mennyire nem tudunk elszakadni a fej biztonságától az érzékelés felé, jól lemérhető ez a művészi gyakorlat területén. Próbáljunk csak meg leülni nyáron egy zöldellő fa elé és kikeverni a színét -ehhez nem is kell tudnunk különösebben jól rajzolni, elég, ha a formáját csak megidézzük a színeinkkel. Garantáltan hosszú-hosszú út vezet a valódi szín kikeveréséig a kezdetben gondolt zöldtől. Ha hiszünk érzékelésünk közvetlenségének, és hűek tudunk lenni észleleteinkhez, meglepődve vehetjük észre adott esetben, hogy a “gondolt” zöld valójában sokkal inkább szürkés-kékes, barnás, stb, és mondjuk zöld ehhez képest kevés van benne.

Gondolataink biztonságot keresnek, így hamar fogalmakká szilárdítjuk az észleleteinket, érzékelésünk finom közvetlenségét. A gondolat, hogy az előttem lévő fa zöld, nem kíván tőlem komolyabb érzékelő megismerést, halott fogalomként mindig kéznél van. A szív "állóképességére" van szükségünk, hogy benyomásaink ne keményedjenek hamar halott fogalmakká, hanem odaforduló nyitottsággal, és az érzékelés közelségével, melegségével tartsuk meg magunkban azt a benyomást, ami a világból érkezik hozzánk. Ebben az érzékelésben segít a művészet, mert azonnal, láthatóan leleplezi érzéketlenségünket.

Amikor a motívumot nézem, majd elfordítom tőle a fejem és azonnal alkotón a vászon felé fordulok, bármilyen kis idő is telik el a tevőleges újra-alkotásig, valójában egy pillanatra eltűnik a látott benyomás, és magamból alkotom újra. A fő kérdés, hogy az a magam, amiből újra alkotom, mennyire képes ekkor feladni a gondolkodásra jellemző biztonságkeresést, lemerevítést, általánosítást. Ugyanis ez a biztonságkeresés mindig egy általánosság felé fogja alakítani bennem az érzékelt valóságot, és a fejemben már eleve meglévőt fogja újra és újra előhozni, reprodukálni a látott, érzékelt egyedivel szemben, és ahelyett. Tulajdonképpen ekkor csak magamat ismétlem, a motívummal kapcsolatban általánosan bennem élő előképek fognak érvényesülni az alkotás során.

Tehát mikor a tekintetem elfordítom a megfigyelt motívumtól és az érzékelt csak a belső kép-alkotásomban él tovább, olyasmi történik, mint az emésztésnél, amikor az emésztés erői révén egy ponton eltűnik a fizikai anyag, és magam fizikai valómat építem fel újra az éteriig finomított erőkből. A mű aktív felépítésénél hasonló történik; a motívumtól való elforduláskor megsemmisült, de belső képként tovább hordozott közvetlen benyomás, érzéklet minőségén múlik minden további, azt kell tudni gazdagon megőrizni, alkotás során ezt akarattá, tetterővé változtatni.

Ez egy megmerítkezés, alámeríttetés, ami mélyen személyes folyamat.

Az a pillanat, amikor elvész a fizikai benyomás; sötétség-karakterű és mély bensőnket érinti. Étertestünk, formáló-testünk felveszi a megfigyelt formát, mintegy bejárja, utánamozogja azt, ezáltal marad meg és válik onnan a vásznon előhívhatóvá a következő pillanatban. A szín pedig még mélyebb lelki benyomásként egy fény-állapotba hívja be a lelket, a lélek azzá válik egy pillanatra, ami az adott szín genezise mögött rejlő dráma, misztérium titka.

Alig merünk személyesen érzékelni elmélyülésünk tárgyában, vagy ha merünk, azt sehova sem vezető, privát időtöltésnek véljük, amiből látszólag nem következik szellemi élmény, megismerés. Pedig ez így csapda; valójában ez a színtiszta szellemi élmény, ha személyes élményünkhöz tartozóan tudatosítjuk, hogy milyen szellemi megnyilvánulásában részesedünk.

Valójában lehetséges lenne az érzékletek világában egyre éberebbé válni és tájékozódó képességet szerezni a személyes élmény általi elmélyülésben. Ahogyan egy növény illata tisztán, áttétel nélkül, közvetlenül ad hírt szellemi mivoltáról, az a direktsége a szellemi élménynek számunkra szinte befogadhatatlan, így pusztán fizikai észleletnek véljük. Ahogyan annak véljük, úgy fordulunk vissza -a szellemi tapasztalásba nyíló- kapuból, mely lehetőséget az érzékelés nyitna számunkra. Visszafordulásunkkor egyből ott a fogalmi megszokás restsége, mely nem engedi, hogy magunkban gazdagon átéljük a benyomás szellemi közvetlenségét. Ez volna pedig a művészileg ihlető, és egyben a szellemi megismerés mélységeibe hívó erő. Engedhetnénk, hogy az élmény úgyszólván “szemmé” váljon, melyen keresztül tovább, mélyebbre láthatunk egy inspiráló, szellemi megismerési folyamatban. Ehhez a kulcs a személyesség. Merni saját érzékeléssel jelen lenni egy szellemi természetű megnyilvánulásban, ahogyan bizonyos meditációkban is személyes átéléssel veszünk részt egy szellemi tartalomban.

S hogy hogyan válik épp ez az illékony élmény az ihlet kapujává, vagyis a megismerés lehetőségévé?

Úgy, hogy egyszerre személyes érzékelés és egyszerre szellemi élmény. Vagyis az egyik az a másik is.

Amikor a két érzéklet megfeleltethető egymásnak; ez maga az ihlet.

Hiszen az egyik érzékelt tulajdonságai számunkra leképződnek a másikon is, örömérzet által kísérve érzékelem a két különböző lényegű motívumon azt, ami közösen, de mégsem ugyanúgy érzékelhető bennük.

Egy hatalmas szikla formáit egyszer csak elkezdem madár-szárnyakként látni, mert mind a kettő rokon formái, érzékletei egy új módon ihletnek meg, és e felismerés ihletettsége megismerő aktivitásra, alkotásra sarkall.

Ekkor világossá válik, hogy az érzéklet -ez esetben a forma- egy beszédmód, egy funkcionális bölcsesség.

Rájövök hogy az az, vagyis a szikla szárny. Természetesen nem fogalmilag, éppen ezért ez nem egyenlőségjel.

Az egyenlőségjel egy hasonló művelet, de mégis az ellenpólusa ennek, a fej művelete, mely segít eligazodni a világban, tájékoztat minket arról, amik gondolatilag megfeleltethetőek egymásnak. De egy dolog biztosan hiányzik ott, ahol egyenlőségjel van; a közvetlen érzékelés. Az egyenlőségjel nem vonatkozhat arra, ami pusztán érzékelhető. 3=3, de a 3-at sohasem fogom tudni érzékelni, csak gondolni, belátni a szellemi valóságát.

Nem a gondolat valósága, hogy a szikla szárny is, hanem az érzékletek, az ihlet valósága lehet. Egy lehetőség, ha alkotás születik belőle, amely mesél a formák bölcsességéről, összetartozásáról. Ami ennek mélyén rejlik, az az akaratot célozza, a még nem jelenlévőt, a megalkotandót, s mint ilyen, képes tetterőt ébreszteni, tehát "jövő-szerű". Az érvénye nem racionális, hanem képi. Szemben az eleve kész gondolati koncepciókkal.

A mai világban egyre keményednek a gondolati koncepciók követendő eszmékről, ideológiákról, értékekhez való ragaszkodásról, vagy épp a szabadságérzetünk megélésének formáiról. Merevednek a képek, melyek alapján még elképzelhetjük egyáltalán ezeket, vagy inkább ezek árnyképeit.

Ahogyan az ördög, (aki a részletekben rejtőzik) észrevétlenül egyenlőségjeleket tesz ezen koncepciók, ideológiák kis építőkövei közé, automatikus, halott asszociációkra rávéve minket, törvényszerűen annál kevesebb az ezekből az ideológiákból következhető szabad, autonóm, személyes belátásból, érzékelésből fakadó -ihletett- tett.

Rudolf Steiner azt mondta, amennyi valódi művészi erő hiányzik a világból, annyira fogja elönteni a hazugság a szociális életet.

A művészi erő ehhez akkor lesz, ha megtanulunk és merünk a gondolkodás mellé azzal összefüggésben érzékelni is.